Ha esetleg valaki szeretné olvasni az új blogom, az hagyjon itt valami kreatív hozzászólást, és megkapja a címet. Igen, ez ilyen titkos, meg izgis, meg minden. SEMMISÉGgel nem tudom még, hogy mi lesz, majd kitalálok valami jót, veszni nem hagyom, az tuti.

Én az a fickó vagyok, aki megérdemli, hogy olyan nője legyen, akit nem érdemel meg.

Mivel az utóbbi napjaim egyfajta különös, vég nélküli boldogságban lebegve teltek, hanyagoltam minden mást. Az, hogy nem nagyon követem a VB-t, csak egy dolog, mert valahogy már előtte sem érdekelt különösebben (nem tudom, mi van velem, régen nem fordult elő ilyesmi), talán csak az együttszurkolás és a társaság élménye érte/éri meg mostanság a fociban, vagy amikor én játszom. Setétebb korszakom (?) egy picit visszavonulni látszik (ismerem magam, tudom, hogy csak lappang, aztán meg persze megkettőzött erővel jön a szemét), most jól vagyok. Furcsán hat ez így, annyiszor írtam az ellenkezőjét mostanság, hogy egészen hozzászoktam.
A jól-létem okának fele a születőben lévő szer***m, a másik fele pedig ennek az érzésnek a "másik fele", a viszonzás. Azt hiszem, írhatok kétoldalúságról az ügy kapcsán, és ez nagyon jó.Tényleg lehet, hogy pontosan egymásra van szükségünk? Létezik ilyen? Néha vannak gondolkodós pillanataim az ügy kapcsán, amikor "nem csak az érzelmek laknak, hanem az értelem" (jó, oké, rossz a szám, és még az idézet sem stimmel), ilyenkor természetszerűen előjönnek a sunyi kételyek, hogy relaítve nagy korkülönbség (igen, engem is aggaszt, csak épp' nem azért, amiért Őt), szerelem, stb. Aztán sokszor meg inkább nem agyalok ezeken, egyrészt mert fölösleges, másrészt pedig mert visznek az érzelmek, és jön a különös, vég nélkülinek látszó, lebegős boldogság. Én meg már alig várom, hogy újra jöjjön. (:

Azt hiszem, hogy lehet, hogy talán, hogy esetleg előfordulhat, hogy valamilyen szinten valószínűleg szerelmes vagyok.

Hogy legyen valami más is, ami magamon kívül foglalkoztat:

Az alábbi link megmutatja, hogy ha a te lakhelyedre ömlött volna, mekkora területet borítana a BP olaja. http://www.ifitwasmyhome.com/

Nobody knows who I really am
I never felt this empty before
And if I ever need someone to come along
Who's gonna comfort me and keep me strong?

Ott tartok, hogy kívánom a skizofréniát. A tudathasadást. Azt, hogy egy másik ember, pontosabban egy másik személyiség éljen bennem. Azt hiszem éjjel-nappal beszélgetnénk. Akár hangosan is, mint az őrültek a villamoson (villamosi őrültek?). Miért is ne? Szarnék a világra, egyrészt, mert az olyan laza, meg punk dolog, másrészt meg mert a világ is szarik énrám. Remélem, mire kifejlődik a test-társam, megtanulom ezt is. Hogy szarjak a világra. Mert egyelőre nem megy, sőt, kifejezetten érdekel, hogy mi történik körülöttem. Na nem mintha ez zavarna, csak izé. Normálisnak lenni olyan megterhelő. Az őrültség egyenlő a szabadsággal, ami meg kb. a legtöbb, amit ez a buzinagy társadalom adhat az ő hányattatott sorsú legó-kockájának, az egyénnek. Meg a zene.

ALL ABOUT THIS SHIT

I'm just a fuckin' nothin',
I can't find in me anything.
I was child, when i was born,
I'll child when i'll die.

There's no feelings is my heart.
There's no talent in my hand.
There's no colors in my eyes.
There's no voices in my head.

There's no sounds, it's just a BONG!
There's no reason of this song.
Just me, Just me, Just me, Just me...

I'm not a doctor,
I'm not a pal.
I haven't got a brain-door,
And I can't cry.

I'm not a lier,
'Cause lies are great.
I'm not a lover,
'Cause my love is just a fake.

Just me, Just me, Just me, Just me... 

Kettős életet élek. Az egyik viszonylag vidám, barátkereső, más bajával sokat törődő, érdeklődő, stb. Ezt élem nappal. És a félig-meddig befelé fordulót esténként. Mindkettő teljes mértékben én vagyok, mégis máshogy. Este magamtól kérdezem, hogy kis is vagyok, mit csinálok, miért, és mi a cél (a saját plázán kívül ugye). Szinte már kétségbeesve keresek olyan beszélgetőpartnereket (msnen, meg fészbukon, szánalom egyébként), akik meghallgatnak, és hasonlóan komolyan válaszolnak, és elmondják a maguk baját, és együtt vagyunk. Akikkel kicsit sajnáljuk egymást, és komolyan bezélgetünk filozófiai baromságokról. Az emberek meg, akiket találok, a saját életüket kell, hogy éljék, úgyhogy igazán nem érdekli őket az én lelki faszomságom (vicces, hogy ezt pont ma írom, amikor tegnap, hosszas keresés után igenis találtam olyan embert, akivel tudtam beszélni "úgy igazán" ).
Amúgy meg persze érthető, hogy miért van ez, azon felül, hogy a saját dolgaival is meg kell küzdenie mindenkinek. Amikor napközben látnak, mosolygok, nevetek, komédiázom, vagy amit akartok. Este meg jövök, igazi, komoly, lélek-mélyi beszélgetést akarok, ők meg (jogosan) rálegyintenek, hogy ugyan. Kamasz, hangulatingadozik, reggelre elmúlik. A rossz az egészben ráadásul az, hogy még igazuk is van. Még egy tisztességes lelkiállapot sem tellik tőlem.

I'm so happy. Cause today I found my friends.
They're in my head. I'm so ugly. But that's ok.
'Cause so are you. We've broke our mirrors.
Sunday morning. Is everyday for all I care.
And I'm not scared. Light my candles.

Hányni jár belém a lélek.

... egy sírdogáló kisgyerek, akit elképesztő mód nyomasztja a saját SEMMISÉGe, mert valami akar lenni. Akármi.

Így írjon az ember komoly, meg hosszú meg belsőséges postot, le se szarják. :D

Szombaton meg vasárnap táncos turnén voltam Győrben, jó buli volt, élveztem, minden. Ennek kapcsán került elő az, hogy hogyan is jöttem én a néptánchoz.
Még az ősidőkben, amikor itt Bkalászon jártam iskolába, volt két olyan osztálytársam, akik táncoltak, s egyszer mutattak egy videót a fellépésükről. Ha jól emlékszem (ami egyáltalán nem biztos), ez volt az első találkozásom az együttessel, de olyan különösebben nem fogott meg a dolog. Pár napra/hétre/fogalmamsincs rá gondolom erről mesélhettem Anyunak, mert szóba került, és ő mondta, hogy hát a Lenvirág az ilyen híresebb gyerekcsoport, meg, hogy utaznak mindenfelé, Kanadába, Olaszországba, ilyenek. Na ez volt, ami belelkesített. Hogy utaznak. Szülők meg gondolom támogatták, mert addig semmi komolyabb mozgásom nem volt, úgyhogy egyik nap leballagtunk a Faluházba, és mondtuk, hogy szeretnék jönni.
Körülbelül ennyi a sztori. Azóta járok (8 éve, ha jól számolom) hosszabb-rövidebb megszakításokkal, és szeretem csinálni. Ennek a társaságnak köszönhetek 3 barátnőt, egy 8 éve húzódó barátságot (fiút), meg most egy olyan lányt, akivel nagyon jóban lettünk (szintén csak barátság, de nem akatam már leírni ugyanezt a szót még egyszer). Táncosokkal jutottam el Ausztriába, Bulgáriába, Macedóniába, Szerbiába, és Magyarországon kismillió helyre. Táncoltam 10 és 1000 ember előtt is. A legdrágább fellépésemre a belépő 30.000 Ft volt, amikor a cunami áldozatainak megsegítéséért adtunk műsort (és Lendvai Ildikó késett fél órát).
Abból a csapatból, amibe én beléptem, mára 4-en maradtunk, a többi 30-pár ember cserélődött, nem is egyszer. Tánctanárból is 4-et fogyasztottunk (nem számítva a két alkalmi tanárt), de mi állandóak vagyunk.
Csinálom, mert szeretem csinálni. Szeretem a táncot (habár messze nem értek hozzá olyan szinten, mint mások a csoportban), szeretem a társaságot (rajtuk meg nagyrészt messze túlnőttem már életkorban, úgyhogy most elsősorban arra a pár emberre gondolok, meg a felnőtt részlegre, ahova szintén járok már 2(?) éve), és hát végülis szeretek utazni. :D